Czeizel Endre
Piros és Kék, vagy zöld-fehér
Olyan emlékképem is van, hogy otthon ülök az asztalnál, és szidnak, hogy fiam,
hát miért nem tanulsz jobban! Kanalazom a levest, a könnyeim potyognak a
tányéromba, és elcsukló hangon győzködöm a szüleimet, értsék meg, én nem
vagyok olyan okos gyerek, mint a többi, én buta gyerek vagyok
Mondjuk, az iskola nevelési módszerei sem segítették elő igazán, hogy magamra találjak az ország egyik legelitebb gimnáziumában. Egyszer a magyartanárom a fülemnél fogva vonszolt végig a folyosón a szünetben, és azt kiabálta: nézzétek, itt van az a gyerek, aki ly-nal írta a hajót. A durva és rossz pedagógiai módszerek ellenére később javulni kezdtem.
A fordulat egyik oka a foci volt.
A lehető legjobbkor, a magyar foci aranykorában derült ki, hogy nagyon jó játékos vagyok. Odaálltam apám elé, és mondtam neki, hogy le akarok menni a Fradiba focizni. Azt mondta, szó sem lehet róla. A Vasasba mész. Apám okos, megfontolt ember volt. Mint ahogyan a fiának a legjobb iskolát, a fiának a legjobb csapatot is körültekintően választotta ki. Később az egyetemet is ő választotta nekem. Én történész akartam lenni. "Micsoda, fiam? Történésztanár? Hát az egy sivár lét!
Történésztudós? Most? A kommunizmusban? Hát ott csak hazudni lehet. Én mindig arról álmod-tam, hogy orvos leszel." Ezt mondta. És akkor szó nélkül jelentkeztem az orvosira.
Tizenéves korban, amikor a gyereknek le kell válnia a szülőkről, ez a folyamat általában nagy balhékkal jár. Abból a kis gyermekbábból, akit a szülők irányítanak, egyszer csak önálló személyiség akar lenni. A szülők erre nincsenek fölkészülve, és csak azt látják, hogy micsoda pimasz kamasz lett a kölyökből. Hát nálam ez kimaradt. Szóval, ha apu azt mondta, hogy így, akkor így. Ha azt mondta, hogy Vasas, akkor Vasas. Tízes éveim elején voltam, nem tudhattam, amit ő már tudott, hogy azért lesz a legjobb helyem a Vasasban, mert az a munkásosztály csapata.
Az MTK a zsidók csapata volt, később az ÁVH-é lett. Az Újpest, a Dózsa később a rendőrségé. A Kispestből lett a Honvéd, nevét nem kell magyarázni. A Vasas pedig a munkásosztály csapata volt, és maradt. A Fradit, a közönség csapatát, amely akkor Kinizsi néven játszott, a reakciósok csapatának tartották. El is akarták tüntetni, de túl népszerű volt.
Emlékszem, a Vasasba kerülésem is mennyi konfliktussal járt. Ott ugye röpködtek a lófaszok és a baszdmegek, mint a legyek, és én, a pasaréti "úri" gyerek, eleinte ettől elpirultam. Ezek az angyalföldi srácok aztán csak azért is szórták a közelemben a trágár szavakat. Innen jön az, hogy a mai napig hajlamos vagyok a csúnya szavak használatára. Mert nem csak a pályán, az öltözőben is meg akartam felelni. Nem csak az edzőmnek, a társaknak is. Pedig elég röhejesen indultam. Egyszer egy bajnoki meccsen összefejeltem a középhátvéddel, mire ő azt mondta nekem: "az apád faszát". Én a szünetben elmondtam Jekli Pista bácsinak, az edzőmnek, hogy a hármas mit mondott nekem. "És akkor te mit válaszoltál neki?" - kérdezte.
Hát nem tudtam mit mondani rá, feleltem. Az edzőm kioktatott: "Ilyenkor, fiam, azt kell mondani, hogy az anyádba reklámnak!" Nehezen illeszkedtem be, de végül sikerült. Megszerettek, és én is megszerettem őket.
A Vasasban repült az idő, és én egyre jobb lettem. Tizennyolc évesen középcsatárként bekerültem a korosztályos válogatottba is. Abban az évben megnyertük az ifibajnokságot. A Ferencváros ellen játszottuk a döntőt. Életem egyik legszebb és legrosszabb emléke lett az a meccs. A Fradi második pályáján játszottunk, nem a stadionban. Győztünk 3-2-re, én két gólt rúgtam. A nézők pedig kiszúrtak engem mint gólerős középcsatárt. Zrikáltak. Talán joggal.
A két összekötő nálunk Mathesz és Kaszás volt. Mathesz később a nagyválogatottba is bekerült, Kaszás meg '56-ban lelépett, ő volt a legnagyobb tehetség. Mathesz és Kaszás az iskolában nem tündököltek, de a futballintelligenciájuk elképesztő volt. Hihetetlenül átlátták a játékot, a pályát, a helyzeteket. Én meg, aki amúgy nem vagyok egy bunkó, a fociban hatalmas bunkó voltam! Egy tank. Ahogy mentem, úgy hullottak körülöttem az emberek. De sok gólt rúgtam, ezért szerettek. A Vasasban. Az ellenfélnél persze, soha. Szóval a döntő meccsen a Fradi közönsége kikezdett. A dolog odáig fajult, hogy amikor megint elfutottam a szélen, valaki bedobott valamit elém a pályára, talán egy esernyőt, nem tudom, de hatalmasat estem. És akkor én annak a palinak adtam egy nagy pofont, erre kiállítottak. Amikor mentem le a pályáról az öltözőbe, a fradista nézők sorra leköptek. Szerintem legalább harmincan. Az öltözőben alig tudtam levenni a mezemet, annyira csúszott a rengeteg köpettől.
Akkortájt Szilágyi "Sziszi" volt a Vasas legendás középcsatára, és ő kinézett engem utódjául. Én is magas, robusztus, gólerős középcsatár voltam. Sínen voltam. Már a Vasas kettőben játszottam, csak néhány lépés választott el attól, hogy bekerüljek a nagy csapatba. Hatszáz forint havi kalóri-apénzt is kaptam az egyesülettől, ami akkoriban nagy összeg volt. És apám azt mondta, hogy ez a tiéd, nem kell hazaadnod. A pénz kissé elvette az eszemet. Ruhákra rengeteget költöttem. Imádtam a fehér nadrágot színes cipőkkel, tarka ingekkel.
Jól jártam tehát a Vasassal. De érdekes módon még most is a Fradié a szívem. Ezek az első szerelmek nem múlnak el. A Vasas is ott van a lelkemben, persze, de az igazi rajongás a Fradihoz köt
Forrás: M. Kiss Csaba: Czeizel Endre - Két életem, egy halálom - Orvoslásról, vádakról, szerelemről, halálról, életről. 21. Század Kiadó, 2015